Életének 84. évében elhunyt a Bogyiszlói Református Egyházközség korábbi lelkipásztora, Horváth Emil Tibor lelkész, aki 30 éven át pásztorolta a gyülekezetet, egészen 1992-ig.

Búcsúvételére 2020. augusztus 14-én, pénteken 11 órától került sor.

Lelkész Úr nekrológja itt olvasható:

(„Nekrológ” szó jelentése: az elhunyt életét és munkásságát méltató cikk)

Benjámin Lászlónak (a hajdan nagyon propagált költőnek) van egy verse: Legkülönb volt a pék – címmel, egy-két mondata vágy 30 éve bennem el: „Lőrincen sok volt a nagy ember de a legkülönb volt a pék, mert kenyeret adott…”

’56 félelmetes telén, mikor fázva sokadmagával sorba állt a pékműhely előtt, kenyérre várva, így fogalmazta meg üzenetét az idézett költő:

„Mit adtam én? / Meg kell becsülnöm, s becsülöm is magam! /
De alázatom, amíg élek, / Azé aki kenyeret ad.”

Most már költemény nélkül, de az élet vége felé számot vetve és számot adva, kérdezem: Mit adtam én? Próbálom életem így summázni: Kenyeret adtam! Néha jó ízűt, néha elrontottat és talán sületlent is, de mindig arra törekedtem, hogy kenyér legyen, a lélek kenyere, mely van olyan fontos, mint a test kenyere, mert a lelki kenyér íze: benső harmónia, csipetnyi béke, illetve remény…

Amikor eljutottam oda, hogy utolsó szolgálatom helyén templomot építhettem, amikor felszenteltem, Betlehem­templomnak neveztem el. De nem az isteni gyermeket ringató, karácsonyi dalokat üzenő helyre gondoltam, hanem jó 1000 évvel előbbi csodát hirdető helyet láttam lelkemben, aminek az ott élők a gazdagon termő világát látva, „Béth-Lehem”-nek nevezték el. A héber, a Biblia ősi nyelve szerint ez „KENYÉR-Háza” (Béth=ház, Léhem=kenyér)

Úgy igyekeztem „magamat megbecsülni”, hogy kenyeret osszak, adjak. Ez volt életem mértéke. Adtam útravaló, békességet szerző és vigasztalást nyújtó kenyeret, s hálás vagyok, hogy adhattam.

Több mint 40 igehirdetői évem alatt:

  • Megkereszteltem: 892 gyermeket, útravaló kenyérrel látva el, látva el családokat is!
  • Megeskettem: 388 párt, a békesség kenyerét rejtve úti tarisznyájukba.
  • Eltemettem: 1162 testvéremet, vigasztalás kenyerét osztva gyászolóknak, síróknak. Minden eltemetett testvérem volt, családja lelki rokonom.

Álltam 154 szószéken, nem csak református templomok közepén, hanem a győri és pannonhalmi katolikus székesegyházban is, evangélikus katedrálisokban, baptista imaházakban is elmondva mintegy 20 ezer prédikációt.

Hallottam, hogy egy egyiptomi sírkamrában találtak egy korsó búzamagot. Megpróbálták tudósok csíráztatni, és a 3000 éves mag minden tizedik szeme kizöldült.

Ha prédikációimból minden századik életre kelt, nem éltem hiába, de ha csak egy is a 20 ezerből táplált valakit, akkor sem volt felesleges a munkám!

Csepelen 3 évig beosztott segédlelkészként mint teológus szolgáltam (1954-1957).

Szekszárdon ugyancsak 3 évig (1959-1962) voltam esperesi segédlelkész.

Bogyiszlón 1962. március 8-tól, 1992. március 12-ig kerek 30 évig voltam megválasztott, felszentelt lelkipásztor.

Győrött 1991-től 2000 végéig, 10 évig voltam lelkipásztora egy szerveződő gyülekezetnek.

Sok szép alkalomért adok hálát. Bogyiszló három évtizeden át nem csak kenyeret adott, hanem ott kaptam meg Istentől rendelt drága páromat; életben, lelkipásztori szolgálatomban segítő társamat, feleségemet is.

Győrben pedig 10 év alatt mindig teletemplomot, amit tervezhettem, építettünk, harmonikus szép belső, korszerű fűtéssel, zúgó orgona és zengő harangszó örömével életem koronájaként, kaptam az én szolgálatra elhívó Uramtól a Jézus Krisztustól.

Az utolsó szakasz pedig már a nyugdíj, az a legkeservesebb idő. Nem csak a „nyugdíjas-betegség” gyötör. (Mit csinál a szél, ha nem fúj?) hanem a testi nyomorúság fellege is beborít, minden gyötrődésben azonban vigasztal, hogy nincs olyan vastag és sötét felhő, amely fölött nem sütne a nap. Az én napom pedig Az, aki elmondta: „Én vagyok a világ világossága!” Ezért

„…más napom van nékem

Betölti Jézus szívemet…”

(A fotón az utolsó Bogyiszlói szolgálaton készült.)

××××××××××××××××××××××××××××××××××××××××

Tóth Istvánnak, Bogyiszló polgármesterének Horváth Emil Tibor Lelkipásztor Úr temetése alkalmából elhangzó beszéde:

Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet!

Most amikor a szívünkben fájdalommal, de az Úr akaratában megnyugodva kénytelen vagyunk végső búcsút venni Nagytiszteletű Horváth Emil Tibor egykori bogyiszlói lelkipásztorunktól-

Hálás a szívünk és köszönettel tartozunk a Mindenhatónak, aki igazgatja ezt a világot, hogy úgy rendelte, hogy életének hosszabb idejében, köztünk éljen, neveljen és tanítson bennünket az igaz Református keresztény hitre.

Hálásak vagyunk az egyéni életeinkben megtapasztalt, Tisztelendő Bácsi személyéből áradó ajándékokért, melyből valamilyen formában egyen –egyenként részesülhettünk.

Biztos vagyok abban, hogy ezek a kedves emlékek, áldások és ajándékok miden jelenlévő emlékezetében ott vannak, és míg csak élünk meg is maradnak.

Nekem mi maradt meg?

Amikor én erre a világra születtem már néhány éve itt szolgált és engem is Ő keresztelt meg.

Szüleim, nagyszüleim református hitük szerint éltek, minden vasárnap az Istentiszteleten részt vettek, ahogy mi is gyermekek.

Már kisgyermekkorunktól vasárnap reggel siettünk a gyermek Istentiszteletre, hogy 9 órára odaérjünk.

Sokan, nagyon sokan részt vettünk, csak azok a gyermekek nem, akinek valamelyik szülője párttag volt vagy valamilyen fontos beosztású vezető.

Tisztelendő Bácsi várt bennünket és a kántor úr, -siettünk mert szerettük volna hallani Tőle az előző vasárnapi Istentisztelet végén megszakított bibliai történet folytatását.

Mindig újabb és újabb énekeket és zsoltárokat tanultunk. lelkesen és hangosan énekeltünk, merthogy „ „az javasolta nekünk, hogy olyan hangosan énekeljünk, hogy a Cintérium fala repedjen meg.

Megtanított a református imádságokra, sőt az önálló imádkozásra is, arra, hogyan kereshetjük saját magunk az Istenünket, ha hálát akarunk adni valamiért, vagy félelmek gyötörnek.

És a bibliai történet, melyben például Dávid eldobta a parittyát, hogy mi lett Góliáttal, majd jövő vasárnap megtudhattuk.

Előszőr mindig az előző heti Istentiszteleten elhangzott történet epizódjaival kapcsolatos kérdésekre kellet felelnünk.

Egymást túlharsogva jelentkeztünk,- hogy igen én tudom a választ…

Ha jól feleltünk, valamilyen kedves könyvjelzőt kaptunk egy-egy odavaló bibliai idézettel ajándékba, és egyúttal figyelmességünkről és tudásunkról is tökéletes visszajelzést kapott.

 

Előttem vannak a karácsonyi gyermek istentiszteletek, ahol volt, hogy 70 gyermek mondott képességeinek megfelelő verset a szülőkkel együtt zsúfolásig megtelt templomban, amikor a kis karácsonyi csomagot megkaptuk, és hazaértünk tényleg úgy éreztük résesei lehettünk annak a csodának, örömnek, hogy megszületett a megváltó Jézus.

Aztán előttem vannak gyermekkorom népes virrasztói a családi halálesetek házi istentiszteletei, ahol Tisztelendő bácsi szolgált és a vigasztalás igéit helyezte a gyászolók szívére.

Abban az időben még reggelente és este is volt istentisztelet még hétköznapokon is. Előttem van, ahogy a főleg idősebb asszonyok mentek a fő utcán templomba, hogy együtt imádkozzanak Vele.

Aztán előttem van vasárnaponként a hívekkel teli templom ahol fiatal, középkorú és öreg egyaránt ott volt, közölük sokan még a 19 században születtek, népviseletben, a férfiak ünneplő ruhában kalappal a fejükön az asszonyok közül sokan koruknak és státuszuknak megfelelő színű eredeti ünnepi viseletben.

Ez a sok ember nagy átéssel hallgatta az igen jó hangerővel és orgánummal elhangzó igehirdetést, imádságot vasárnapról-vasárnapra.

A prédikációk sokszor bővelkedtek lélekre ható nagy gondolatokkal, útravaló fordulatokkal, amennyiben valakit igazán szíven talált, nemegyszer könnyeket csalt a hallgató gyülekezet egyes tagjainak szemébe.

Tisztelendő Bácsit igen jó hallással áldotta meg a teremtő. Csodálatos hangja zsoltáréneklés közben is kiemelkedett a gyülekezet összhang erejéből.

Aztán előttem van a konfirmációra felkészítés és konfirmáció, a KÁTÉ bármelyik kérdését meg kellett tudni válaszolni, a zsoltárokat és énekeinknek legalább első versszakait mind ismernünk kellett. Megjegyzem hitem gyakorlása során én is máig ebből élek.

Amikor számot adtunk Tisztelendő Bácsi azért tudta, hogy majd a gyülekezet előtt melyik kérdést kinek kell feltenni, hogy a válasz határozott és jó legyen.

Mi a konfirmációval valódi bizonyságot tudtunk adni református hitünkről és Egyházunkról, melynek így valóban méltó felnőtt tagjai lehettünk.

Aztán a házasságkötések és keresztelők alkalmai , a prédikációkba beépített útravaló gondolatok, még máig itt csengenek a fülemben.

Nagytiszteletű Úr igazi lokálpatrióta is volt, kiváló helytörténész, tökéletesen utána járt és leírta a bogyiszlói református Eklézsia, és a község korabeli történetét is.

Ezt több Bogyiszlóról szóló kiadványban publikálta is.

Egy évvel ezelőtt megígérte Nekem, hogy amennyiben még lesz ereje szomszédos, azóta kihalt Dalocsa falu történetét is feldolgozza.

Igen nagy veszteség volt szerintem, amikor 1992-ben elment Bogyiszlóról. A gyülekezet egy részének számára, mint lelkész, azóta is egy igazodási pont maradt.

Azok, akik ismerhettük valahol talán mindannyian megmaradtunk Nagytiszteletű Horváth Emil Tibor lelkipásztor Úr gyermekeinek, tisztelőinek.

Bizony emberileg megértem későbbi bogyiszlói lelkész utódokat, hogy nem lehetett egyszerű a feladat egy ilyen kiváló képességű előd szolgálatához szokott gyülekezet vezetése és szolgálata.

Tisztelendő Bácsi őszinte Református hit szerint élt tevékenykedett, a hazahívásra is e szerint készült és a feltámadás reménységébe vetet hitben hunyta le szemét.

Nyugodjék Békében!

 

 

 

Categories: Hírek